Logo
 

Amikor a végzetnek más tervei vannak
"Egyetlen ok miatt tértem vissza a testépítéshez: rajongóim kedvéért"
"Hosszú meditálás után arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha az emberi lénynek eltökélt szándéka van, valósítsa meg azt és semmi sem szegül ellene olyan akaratnak, amelynek tétje a megvalósítás".
Benjamin Disraeli

"Carla, jöjj hozzám közelebb" - suttogtam, amikor egymást átölelve az ágyban feküdtünk. "Miért olyan igazságtalan az élet?" - szaladt ki a számon. - "Egész életemben nehézséget követően újabb nehézséget kellett leküzdenem, balszerencse után balszerencsét kellett elszenvednem. És amikor már tudom, azaz egy fenét, azt hiszem, hogy végre elértem a csúcsot, az élet megint sorscsapással lepett meg. Carla, meddig folytatódik ez?" Amikor magához szorított, egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Én is hallgattam. Mivel hű élettársam megértette legmélységesebb félelmeimet, sérelmeimet és kudarcaimat, olyan választ adott, amely fölülmúlt mindent, amit kimondott szóval valaha is kifejezésre juttathatott.

Ilyen érzelmek zaklattak azon az éjszakán, amely megbetegedésemet követte, miután valamiféle virulens baktérium-törzzsel fertőzött vizet ittam. Ezernyi gondolat futott át agyamon, amikor ebben az állapotban láttam magamat és szinte újra átéltem mindazt a küzdelmet, amelyet magam mögött tudtam, amíg eddig eljutottam. A sikerhez vezető út számomra soha nem volt sima. Őszintén szólva átkozottul rögös volt. De ez az év másként kezdődött. A jó szerencse mentőövet dobott felém és én felkészültem arra, hogy megragadjam és élvezzem 30 év kemény munkájának a gyümölcsét.

A LÁTHATATLAN ROMBOLÓ

Néhány nappal megbetegedésem előtt különféle hírlapok jelentései arról számoltak be, hogy egy életerős baktérium-tenyészet fertőzte meg az ivóvizet az ország különböző térségeiben. Néhányan bele is haltak. Tüneteim súlyossága néha olyan esztelen gondolatokkal töltött el, hogy miért nem lehettem én is olyan szerencsés. A csapás múlt év szeptemberében a Veterán Mr. Olimpia előtt 12 nappal ért. Bármit ettem, mindent kihánytam. Azon az éjszakán legalább tizennégyszer megkíséreltem, hogy ezt a betegséget minden rendelkezésre álló eszközzel leküzdjem! Joe Weider fényképeket akart kapni rólam Chris Lund révén, de abban az állapotban, a heverőn fekvés és fejem mozgatása több energiát igényelt 136 kilós termetemtől, mint amennyit egészségesen a legnehezebb guggoló edzéseken valaha is leadtam. A betegségből eredő intenzív fájdalmam, az elszenvedett energiaveszteség és legyengült állapotom (alig tudtam megállni a lábamon) ellenére is betegségem minden áldott (átkozott?) napján elvánszorogtam az edzőterembe. Minden este pózoltam, izo-feszítéseket, szív-edzéseket csináltam, de átkozottul nehéz volt. Csak a fekvés és a pihenés vonzott, de tudtam, hogy nem tehetem. Különösen, ha arra gondoltam, hogy bajnok szeretnék lenni. Még a legkisebb súlyzók emeléséhez is minden erőmet össze kellett szednem. Máig sem tudom, hogy csináltam, de minden edzésen igyekeztem ugyanazzal a súllyal dolgozni. Semmilyen betegség nem állíthat meg abban, hogy elnyerjem a Veterán Mr. Olimpia címet! Lábam minden edzés után annyira remegett, hogy alig tudtam kitámolyogni a kocsiig. Örökkévalóságnak tűnt, amire az ajtót kinyitottam. A beülés után megtámasztottam a hátamat és aludni szerettem volna. "Nem lehet, - mondtam magamnak, - haza kell mennem és meg kell próbálnom valamit enni és pihenni.".

Amikor végre hazaértem és kinyitottam az ajtót, a szó szoros értelmében beestem a szobába, és úgy tűnt, hogy órákig feküdtem a padlón. Az első dolog, amire emlékszem az volt, hogy Carla és a gyerekek hozzám rohantak és kiabáltak: "Hadd segítsünk, apa!"; "Hagyjatok magamra" - csak ennyit tudtam mondani.

A padlón fekve és várva, hogy egyedül maradjak, a természet képe jelent meg tudatomban és a sebesült vadnak a törekvése, hogy egyedül maradjon, mindent kizárjon és csak a magányt remélje a gyógyuláshoz. Tudtam, hogy emlékeztetek az ilyen állatra. Kevesen tudják elképzelni, hogy miket kellett átélnem. Még kevesebben képesek megérteni.

A HATÁSOK

A betegség sok mindentől megfosztott. Izmaim ellaposodtak. Elillant az erőm és az állóképességem. 8 kilóval csökkent a testsúlyom és ez mind az izomzat rovására történt. Ráadásul étvágyam sem volt. Megpróbáltam enni, de nem ment. A szilárd tápláléknak már a gondolatára is hányinger fogott el. Testemet valósággal zselének éreztem. Több mint 12 napig betegeskedtem. Amikor Joe állapotomról értesült, felhívott, hogy érdeklődjék felőlem. Elmondtam neki, hogy milyen beteg vagyok, és hogy nem akaródzik enni. A Master Blaster (Izommágus) meggyőzött arról, mennyire fontos az, hogy visszanyerjem az erőmet és az állóképességemet. Arra is emlékeztetett, hogy nincs sok időm. Hallani sem akartam erről, de Joe-nak igaza volt. Elhatároztam, hogy Mega Mass 4000-et fogyasztok, hogy az segítse felépülésemet és gyarapítsa testsúlyomat, mielőtt túlságosan lefogynék, különösen életem legfontosabb versenye előtt. És használt!

Néhány napi további koplalás után végre megszűnt remegésem és ez hozzásegített megmaradt erőm megőrzéséhez. És ami még fontosabb, lehetővé tette a megmaradt izomtömeg megtartását. Betegségem idején tanúsítható magatartásomat illetően két lehetőségem volt: vagy sajnálom magamat, és ürügyként arra használom állapotomat, hogy ne tegyem meg, amire képes vagyok, vagy pedig felismerem, hogy ha már elkapott a betegség, jobb, hogy erre a verseny előtt és nem a bemutató napján került sor. Az utóbbit választottam. Egész betegségem alatt egy gondolat foglalkoztatott. "Lou, semmi sem állíthat meg. Ez a te éved. Bajnokká fognak koronázni!"

Alig három héttel a verseny előtt leégettnek, masszívnak és felkészültnek éreztem magamamat a cím megszerzésére, amikor a katasztrófa bekövetkezett. 9 kg-t fogytam, azt az izomtömeget, amelyre a cím elnyeréséhez szükségem volt.

MINDEN AZ EDZÉSSEL KEZDŐDÖTT

Huszonöt évvel ezelőtt Ira pajtásommal edzettem. Élénken emlékszem arra, hogy miként ösztönöztük egymást nagyobb teljesítményekre. Hasonlóan gondolkoztunk és hasonlóan edzettünk. Azonos volt vérünkben az akarat és a tűz, hogy a maximumot hozzuk ki egymásból.

Az évek során sok edzőpartnerrel dolgoztam, de egyik sem serkentett engem annyira, mint Ira. Egyedül ő tudta benyomni rajtam azt a gombot, amely mozgásba hozott. Legyőznöm azonban nem sikerült. Ő volt az egyetlen, aki felülmúlt engem. Tisztában voltam azzal, hogyha egyszer el kell érnem életem legjobb formáját, azt csak akkor tehetem, ha ismét ő lesz az edzőpartnerem.

Egyezményt kötöttünk. Bármit mondott is, hogy meg kell tennem, hogy erre a bemutatóra felkészüljek, végrehajtottam. A Veterán Mr.Olimpiára készülve keményebben edzettem, mint életemben bármikor. Tudtam, hogy nem versenyezhetek olyan fickókkal, akik 20 évvel fiatalabbak nálam és adottságaik kiválóak.

Miután tanulmányoztam azokat a hibákat, amelyeket az elmúlt két évben a Mr.Olimpiára való felkészülésben elkövettem, úgy gondoltam, hogy ebben az évben mindent kifogástalanul csinálok. Olyan keményen dolgoztam, hogy hetenként háromszor csontkovácshoz kellett járnom. Elviseltem minden fájdalmat, kihevertem minden sérülést, mert egyetlen célom volt, hogy bebizonyítsam: az élet negyvenéves korban kezdődik. Meg akartam mutatni a világnak, hogy 42 évesen értem el életem legjobb formáját. Tudatomban egy egész évig készültem erre az eseményre. A bemutató napján végre úgy éreztem, hogy minden kifogástalanul sikerült. Évek munkája meghozta a gyümölcsét. Nem csak mások tanácsát hallgattam meg, hanem szívemet-lelkemet is beleadtam az edzésbe és figyeltem szervezetem visszajelzéseit. A Veterán Mr.Olimpiára másként készültem, mint az 1992. és 1993. Évi Mr.Olimpiára. Három egymást követő napon edzettünk, a negyediken pihentünk. Ahelyett, hogy könnyebb súlyzókkal és szuperszériákkal dolgoztunk volna, a bemutatóhoz közeledve napról-napra keményebben edzettünk. Minden gyakorlatnál a negyedik sorozatban az ismétléseket és a súlyzót a szó szoros értelmében a dobogóra ejtettem, amikor izmaim már képtelenek voltak még néhány centire elmozdulni.

Ira keményebben nógatott, mint a múltban bármikor. Guggolásban rendszerint 142,5 kilóval dolgoztam 8 ismétléssel, majd 182,5 kilós súlyzóval tizenkétszer ismételve. Ha Irával edzettem, rámbömbölt: "Rajta, Loui, préselj ki még egy sorozatot!" hitetlenkedve néztem rá, és őrültnek neveztem. Magam sem tudom miért, amikor az ő bíztatását hallottam, valósággal lázba jöttem, igaz, az edzés végére totál kikészültem. Sokszor úgy éreztem, hogy erőm végéhez jutottam és nem tudnék még egy ismétlést csinálni.

Minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább begerjedtem. Egyik énem azt súgta, hogy nem tudom megtenni és nem is szabad. De a másik, a jobbik arra bíztatott, hogy ássak mélyebbre, és a végsőkig hajszoljam magamat. Elhatároztam, hogy azért is megcsinálom, a pokolba vele! Tudtam, hogy ha maradék energiámmal és erőmmel még egy lépést kisajtolok magamból, az busásan megtérül majd. Sokszor megtörtént, hogy még egy sorozatot kigürcöltem 15 ismétléssel a 182,5 kilós súlyzóval. Szóval nagy súlyzókkal dolgoztam, tökéletes kivitelezéssel és nem bambultam. Minden edzésem közel 90 percig tartott, minden testrészemet 12 sorozattal gyötörtem, az elviselhető legnagyobb intenzitással.

MÓDOSÍTANOM KELLETT ÉTRENDEMET

Először fordult elő velem, hogy verseny előtt húst ettem. Ez látta el szervezetemet a hiányzó fehérjékkel és tápanyagokkal. Így biztosítottam, hogy diétám kiegyensúlyozott és teljes legyen. Hatszor étkeztem naponta, sok vizet ittam és napi étkezésem rendszeresen 3700 kalóriát juttatott szervezetembe. Szíverősítő munkát is végeztem, és figyelmen kívül hagytam azt a régi tanácsot, hogy naponta két órát dolgoztasd szívedet, fogyassz 5000 kalóriát és érd el a maximális méretet. Vonalaim megtartására koncentráltam, tükörben ellenőriztem magamat, és a zsírfölösleget ledolgoztam.

Ez a megközelítés olyan jól bevált és testzsírom olyan gyorsan fogyott, hogy nem volt szükségem külön aerob gyakorlatokra! Nem kételkedtem abban, hogy a nehéz, intenzív edzésnek köszönhettem testalkatom nagyarányú, előnyös megváltozáson ment át. Harminc év után végre megtaláltam az optimális egyensúlyt edzés, étrend és pihenés között. Elcsodálkoztam azon, hogy milyen gyorsan gyarapodik testem. Ebben az évben kevesebbet edzettem, mint a múltban valaha. Naponta csak egy edzésre volt szükségem az esti szíverősítő munka mellett ahhoz, hogy izmaim soha nem látott tömegben, kidolgozottságban és redőzöttségben pompázzanak. Minden negyedik napot teljes pihenésnek szenteltem. Amikor kezdtem észlelni a fejlődést, úgy éreztem magamat, mint az öreg Lou. Majdnem egyidejűleg következett be az edzések érzékelése és két Mr. Univerzum cím elnyerése. Úgy éreztem, mintha nem is múlnának az évek. Amikor testem változni kezdett, hihetetlen erősnek véltem magamat. Tudtam, hogy közeledik a bemutató napja és a bírák nem ítélhetik másnak a Veterán Mr.Olimpia címet. Olyan nagyszerű formában leszek és olyan fölénnyel lépek a dobogóra, hogy senki sem lesz képes túltenni rajtam.

Esténként boldogan mentem haza az edzésekről. Mondogattam Carlának és kicsiknek: "Nagyon jól megy. Ez az én évem lesz." Méltán érezhettem ezt. Soha nem edzettem ilyen keményen. A világ tetején képzeltem magamat és élveztem ezt!

Hihetetlen volt tudati felkészülésem is. Soha nem voltam koncentráltabb. Úgy akartam dobogóra lépni ezen az első Veterán Mr. Olimpián, hogy azt mondhassam az embereknek: "Nézzétek Lou-t! 42 éves, de jobb formában van, mint 41 éves korában volt!" Meg akartam mutatni a világnak, hogy Lou Ferrigno csodálatos ember. Az idő múlásával egyre javul. Meg akartam az embereket győzni arról, hogy a kor nem akadálya annak, hogy életük legjobb formáját elérjék. Múlt évi kondíciómat 50%-kal akartam felülmúlni. Úgy szerettem volna bevonulni, ahogyan mindenki várta: keményen, csiszoltan, mint Herkules, csak annál egy kicsit nagyobb és jobb formában.

Azt hiszem mindez az akkori mentális hangulatomra vezethető vissza. Életemben először sikerült a tudatomból száműznöm a félelmet, mert felülmúlták azt azok a pozitív érzések, amelyekről mindig tudtam, hogy igazak. Ismét gyermekké váltam. Megpróbáltam megmutatni apámnak, hogy a fia megbecsült ember és bajnok. A Veterán Mr.Olimpia cím megszerzésével önbecsülésemnek akartam eleget tenni, és a szurkolóim szeretetét szerettem volna kiérdemelni.

Ezúttal az emberek tökéletesen arányos és tetszetős szimmetriával és karcsú derékkal fognak látni. Meggyőződhetnek arról, hogy hátam a legjobb testrészem és nem a legrosszabb, mint Helsinkiben volt az 1992. évi Mr. Olimpián. Végül pedig mindenki azt a Lou-t fogja látni, amilyennek Lou szeretné mutatni magát minden idők legjobb formájában.

A láb nehéz súlyzókkal történő edzése soha nem tartozott legkedveltebb szórakozásaim közé. Ebben az évben ez is másként történt és úgy erősödött, ahogy még soha. Átküzdöttem tehát magamat egy újabb akadályon, a fájdalom gátján és nem engedtem, amikor leállás csábított. A leküzdött legnagyobb akadály talán mégis a pózolás lehetett. Három hónapig minden nap két órán át gyötörtem magamat összehasonlító pózolással és alkalmaztam a Weider-féle azonos feszültség (Iso-Tension) elvét. Az első két héten gyűlöltem a pózolást és az izotenziót. Egyszerűen csak utálni tudtam. De tisztában voltam azzal, hogy csinálnom kell, ha önmagam számára minden idők legjobbja akarok lenni.

Aztán furcsa dolgok történt velem. Kezdtem észrevenni, hogy változik, keményedik a fizikumom. Először ellenőriztem átfogó rendszerrel izmaimat és úgy reagáltak, ahogyan még soha. Nemsokára már alig vártam, hogy hazaérjek a kondicionáló teremből és az izotenzióval foglalkozhassam. Naponta vagy nyolcvanszor ismételtem, hajlítgatva és feszítgetve lábamat, amely úgy gyarapodott, hogy nem hittem a szememnek. Szilárdan elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a győzelemért. Pózolok, diétázom, szellemi gyakorlatokkal foglalkozom és pihenek. Semmit sem bízok a véletlenre. Eltökéltem, hogy senki és semmi sem állíthat meg. Fel fogok készülni. Tudtam, hogy a bajnoki cím megszerzéséhez vissza kell tekintenem a múltba, meg kell tennem azokat a dolgokat, amelyek több mint 20 évvel korábban hozzásegítettek a győzelemhez. Könyvemet is abban az időszakban írtam és miközben azon dolgoztam, felidéződött bennem egy sor olyan bosszúság, amely az azóta eltelt években halmozódott fel. Ezt a bosszúságot az edzéseimre koncentráltam és ez olyan intenzitást váltott ki munkámban, amilyet soha nem tapasztaltam.

Ami ez egyéb akadályokat illeti, említettem már, hogy milyen betegség döntött le a lábamról tizenegy nappal a bemutató előtt. Azután a pózolást megelőző negyedik napon eltörtem a lábujjamat. Szerencsére ekkor már olyan közel voltunk az eseményhez, hogy jóformán minden edzésen túl voltam. De annyira fájt, hogy alig tudtam járni. Az egyetlen szív-erősítő edzés, amit végezni tudtam a mezítlábas szobakerékpározás volt. Teljes szellemi erőm megfeszítésével lepleztem fájdalmamat s így tudtam a dobogón járni.

Eltökéltem, hogy történjék bármi, életem legjobb formájában lépek a zsűri elé 1994. szeptember 9-én. És ezt olyan meggyőződéssel mondom, hogy még ha elütött volna is egy autó, akkor is megtaláltam volna a módját annak, hogy ismét járjak, elmenjek az edzőterembe és eddzek. A munka volt a legfontosabb számomra, ebben senki és semmi nem állíthatott meg. Miután elhatároztam, hogy száműzöm a félelmet, amely eddig életem legjobb formájának elérésében akadályozott, úgy látszott, hogy nyugvóponthoz érkeztem. Minden a helyére került. Végre olyan békesség fogott el, amilyet korábban soha nem éreztem.

A NAP, AMELY MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT

A bemutató napján tudtam, hogy a fertőzött víztől kapott betegségem és lábujjtörésem ellenére is elértem célomat. Életem legjobb formájában voltam. Többet nem tehettem. És először jöttem rá arra, hogy lehetőségeim végső határához jutottam. Azon gondolkodtam, hogy ha meg kellene ismételnem, képes lennék-e többet tenni? Nemmel válaszoltam. Életemben először éreztem belső megbékélést. Ez azonban nem tartott sokáig. Minden megváltozott abban a pillanatban, amelyben az összehasonlítások első fordulójához a dobogóra léptem. Majdnem azonnal megéreztem, hogy valami szörnyű hiba történt. A barnító folyadékomat egyik barátom kente rám és nagyon sötétre sikerült. Úgy nézhettem ki, mint valami Al Jolson filmhős! Az előzetes elbírálás alatt a barnító olaj csíkossá varázsolta egész testemet. Vártam, hogy mi lesz még itt. Rettentően rossz érzés fogott el és ez bizonyára meg is látszott rajtam.

Az előzetes elbírálás alatt az "olaj-katasztrófa" ellenére is úgy éreztem azonban, az volt az igazi problémám, hogy nem értékelték rögtönzéseimet. Amikor először sétáltam végig az emelvényen, a rajongók lelkesedtek- velem együtt. Az hittem, hogy már akkor és ott győztesnek tekintettek és elvonultam. Még csak nem is gondoltam Robbyra, Boyerre vagy többi versenyzőtársamra. A magam külön világában leledzettem, életem legjobb formájában. A bensőmben tisztában voltam azzal, hogy most már csak órák kérdése, hogy Joe Weider fellép a dobogóra, átadja nekem a Sandow-szobrot és megrázza a kezemet. De ezek az érzések egy pillanat alatt elillantak, amikor a bírák arcára néztem. A róluk szemembe tükröződő képek a szurkolók minden tapsát elnémították.

Ismét a bírákra néztem és egy másodperc tört része alatt belémnyilalt a gondolat: "Az ördögbe is, mi történik itt?" A bíráknak egy szót sem kellett szólniuk. Véleményüket le tudtam olvasni az arckifejezésükről. Minden porcikámmal ráéreztem, hogy hiába próbáltam volna is bármit, nem tudtam volna magamra irányítani a figyelmüket. Felismertem őket: ugyanazok voltak, akik már az elmúlt két évben is bíráltak. Arra gondoltam, hogy vannak kedvenceik.

Miként filmek is tanúsítják, az előzetes elbírálás alatt a barnító oldat valóban csúnyán hatott. Ezt gyorsan korrigáltuk az esti bemutatóra. De éreztem, az a barnító olajprobléma csak ürügyül szolgált a bíróknak a lepontozáshoz. Bár nem kellett mondaniuk, szinte hallani véltem a mentegetődzésüket: "Sorry, Louie, szerettünk volna kedvezőbben pontozni, de tudod az a barnítás rosszkor jött, és nem tehettünk mást, le kellett pontoznunk."

Az előzetes elbírálás után a szállóba visszaérve ideges voltam. Arra gondoltam, hogy az esti bemutatón ki kell mennem, és mindent be kell dobnom. A liftben az egyik bíró azt mondta, hogy közel voltam. Elgondolkoztam, hogy-hogy közel? Miért lenne az hátrány? Tudtam, hogy nagyobb, keményebb és kidolgozottabb vagyok mindenkinél. Hirtelen rájöttem arra, hogy mit kell tennem. Az esti bemutatón feltűnést kell keltenem. Azon az estén, mielőtt kimentem a dobogóra, eszembe jutott, hogy Sergio Olivával és Arnold Schwarzeneggerrel is megtörtént ugyanaz, ami velem, és mégis győztesként kerültek ki a versenyből.

Bajnokok lettek és nem buktak. Ez az emlék csillapította belső szorongásomat és erősítette bizalmamat, talán mégis bajnokként kerülök ki a versenyből. Az esti bemutatón, amikor bejelentették, hogy Boyer Coe lett a harmadik, nagy megkönnyebbülés fogott el. Tudtam, hogy megtettem a magamét. Nem remélhettem, hogy megkapom a Sandow-szobrot. Mégis bíztam. Legrosszabb esetben is már csak második lehetek. És bizonyára feláll majd és ünnepel az egész közönség. Azután bemondták: "Második helyezett Lou Ferrigno". A feleségem felemelte a karját és sikoltott. Hallottam a nevemet, de mivel gyenge a hallásom és nem viseltem hallókészüléket, nem tudtam, hogy jól hallottam-e. Első vagyok-e vagy második? Felnéztem, láttam, hogy Robby Robinson nagyon izgatott. Majd észrevettem, hogy a Weider Tápszer vállalatelnöke, Richard Bizzarro közeledik hozzám a második helyezett díjával, kézfogásra nyújtva kezét. Ekkor tonnányi téglaként zúdult rám a valóság. Második lettem. Istenem, ez nem lehetséges! Miért tették ezt velem? A nézők hurrogtak. Összetörten álltam, sokkos állapotban. Soha nem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Nem tudtam, mit tegyek. Egy egész év villant fel előttem és egyre csak azt próbáltam elhitetni magammal, hogy álmodom. Igen, ez csak rossz álom. Legszívesebben a kulisszák mögé mentem volna, hogy sírjak. Könnyeim befelé folytak. Minden erőmből igyekeztem visszatartani őket. Közömbös kifejezést erőltettem arcomra és elég sokáig kitartottam a dobogón a fotósok kedvéért. Aztán elmentem.

EGY NAPPAL A VIHAR UTÁN

Másnap reggel szállodai szobámban ültem, az ablakon át az utcát bámultam és a versenyt analizáltam minden elképzelhető szempontból. Elfogultság nélkül úgy éreztem, hogy győztem, de a bírók valamilyen ok miatt nem akartak nyertesként kihozni. Gondolatban nem találtam más mentséget számukra. Néhány órával később a szálloda halljában aláírásom osztogatása közben 10 ember közül - aki hozzám jött - 9 ezt mondta: "Lou, kitoltak veled. Neked kellett volna nyerned!" A rajongókat hallgatva jöttem rá arra, hogy az embereket nem lehet becsapni. Majdnem mindenki azt mondta, hogy nekem kellett volna győznöm. Nem könnyű az embernek lenyelnie a büszkeségét. Lelkem mélye mégis háborgott, hogy életem legjobb formájában jöttem Atlantába és a tőlem telhető legjobbat nyújtottam.

Nézzünk hát szembe a dolgokkal. Sportágunkban a bíráskodás mindenkor szubjektív eljárás marad. Itt nem úgy van, mint másutt, ahol az érintett a legrövidebb idd alatt tesz valamit, a legnagyobb súlyt emeli, vagy adott tárgyat a legmesszebbre dob.

Bár idő kellett ahhoz, hogy kiheverjem a megrázkódtatást, azt mondhatom, hogy a bemutató nagyszerű volt. Életemben először történt, hogy le tudtam küzdeni minden akadályt és a valaha is elérhető legjobb formámban voltam. Egy egész éven át feláldoztam családomat és barátaimat, hogy a Veterán Mr.Olimpiára készülhessek. Olyan szellemi és fizikai kondícióba jutottam, amilyet még soha nem sikerült elérnem. Leküzdöttem a sorscsapásokat és buktatókat, hogy bajnok lehessek.

Már régen felismertem legnagyobb erősségemet és gyengeségemet, a kettőt igyekeztem mindenkor egyensúlyban tartani. Legnagyobb erősségem kétségtelenül az volt, hogy ha valamit el akartam érni, semmi sem tudott megállítani. Leküzdöttem a kihívásokat és az akadályokat. Gyengeségem pedig az, hogy nehezen tudok lazítani. Célom elérése érdekében megpróbálok nagyon kemény lenni. Meg kell mutatnom magamnak, családomnak és barátaimnak, hogy derék, értékes és sikeres fickó vagyok.

Gyermekkorom óta keményen kellett dolgoznom és meg kellett mutatnom, hogy tudok úgy beszélni, és olyan lenni, mint más gyerekek. Apámtól szigorú nevelést kaptam és gyorsan kifejlődött az a készségem, hogy ne sajnáljam magamat. Megtanultam, miként nyerjek fogyatékosságaimból óriási erőt.

TEKINTSÜNK EL AZ IZOMTÓL, AKKOR MI MARAD?

Ha megkérdeznek, hogy magamat nagy izmok, hírnév, rajongók és az elért eredmények nélkül becsülném-e, nemmel kell válaszolnom. Mivel előnnyel születtem, és a megpróbáltatásokon felülkerekedtem, még arra is rá kellett bírnom magamat, hogy keményebben dolgozzam, mint a legtöbb ember, ha elégedett akarok lenni. Ha nem csináltam volna olyan sok problémát ifjú koromban, akkor talán felnőttként elégedettebb lennék. Szívem mélyén mégis úgy érzem, hogy ha nem lennének izmaim, versenyzési esélyem, rajongóim és hírnevem, akkor nagyon reménytelen és befelé forduló személy lennék. Azt hiszem, hogy önsajnálkozásom áldozatává válnék. Egész életem másként alakult volna, ha nem kezdtem volna testépítéssel foglalkozni. Minden másnál jobban szeretem ezt a sportágat. A valósághoz ragaszkodva kijelenthetem, hogy a jövőben bármilyen kihívással kerülök is szembe, szembeszállok azzal. Ma már mondhatom az élet viszontagságainak: "Jöjjön, aminek jönnie kell. Semmi sem állíthat meg, mert a testépítéssel leküzdöttem a korlátaimat."

Sok örömteli mozzanatra is visszapillanthatok. Mindenekelőtt gyermekeink születtek. Az élet valóban bámulatos ajándék. Összeforrt és szerető családom nagyon sokat jelent számomra. A Kaliforniában töltött idő mindig nagyon boldoggá tett. Az éghajlat, a környezetés a pihenési lehetőségek valóban különleges hellyé varázsolják az államot. Sokszor eszembe jut, hogy gyermekkoromat mennyire élénkíthette azon kiváló fizikumok leírásának olvasása és fényképeinek bámulása, amelyeket Joe magazinjaiban találtam. Akkoriban még csak ábrándoztam arról, hogy milyen boldogság lehet testépítő bajnoknak lenni, és Kaliforniában élni. Ma millióknak vagyok bálványa szerte a világon. Évekkel ezelőtt mindent odaadtam volna azért, hogy a kaliforniai part homokján sétálhassak, azoknak a híres testépítőknek a nyomdokain, akik előttem jártak. Kemény munkával, elkötelezettséggel, vággyal, elszántsággal, hittel és Joe segítségével olyan valakivé formáltam magamat, amilyenről mindig vágyakozva olvastam. Mindennap tisztelettel, becsülettel és őszinteséggel nézhetek tükörbe. Nem vagyok bűnös. Azt hiszem, hogy az embereket érzékenységem és sebezhetőségem vonzza hozzám. A legfontosabb mégis az, hogy lent maradtam a földön. Olyan emberi lény vagyok, mint bárki más, aki sérelmek és félelmek, öröm, boldogság és más olyan érzelmek hordozója, amilyeneket mindannyian átélünk.

FÉLELEM ÉS NAGY ÁLOM

Még elérendő nagy álmaim közül a legnagyobb az, hogy egyszer nagy mozicsillag legyek. De ennek eléréséhez át kell esnem mindazon, amelyen Arnold már túljutott.

Ő is testépítő bajnok lett és minden nehézséget leküzdött ahhoz, hogy ezt a címet megszerezhesse. Ezt már én is megtettem és úgy gondolom, hogy a rendezvények látványos világában is képes vagyok ilyesmire. Mindnyájan félünk. Aki nem fél, annál valami hiba van. De tapasztalataim szerint a helyes eljárás kulcsa a félelmek kezelése és kedvező irányba terelése céljaink elérésére. Ma már odáig jutottam, hogy a félelmeimmel való szembenézés és azok megfékezése szórakoztat.

Egész életemben félelmeket kellett magamban legyőznöm, hogy ne legyenek úrrá rajtam. Minden eltelt nappal csökkent a félelem és valahányszor visszatér, kész vagyok arra, hogy újra és újra megküzdjek vele, mert engem semmi sem téríthet el.

A félelem életemben hajtóerőnek bizonyult. Ifjú koromban apám oltotta belém a félelmet attól, hogy nem vagyok alkalmas, és soha nem viszem semmire. Apámhoz hasonlóan, az én életem legnagyobb félelme is gyermekeim elvesztése. Nagyon szeretem, és mindentől oltalmaznám őket, de tudom, hogy ez nem mindig lehetséges, különösen, amikor már megnőnek. Lényegében tehát tulajdonképpen leküzdöttem félelmeimet; nem bénítanak többé. Sőt, most egyre nagyobb vívmányok elérésére serkentenek, mert résen tartanak, és soha nem engedik meg, hogy önelégült vagy lusta legyek. Ez olyan negatív jelenség, amely pozitívba csap át. Nem számít, hogy nem lettem első helyezett. Szurkolóim szemében én vagyok a győztes. Egész életemben olyan szerencsés voltam, hogy különleges kapcsolatot tarthattam fenn rajongóimmal. Ők érzik lelkesedésemet, én pedig szeretetüket. Ez olyan dolog, amit nem tudunk kiépíteni. A testépítő versenyzéshez egyetlen ok miatt tértem vissza és ez a szurkolóim szeretete.

Magyar Muscle&Fitness
1995 márciusi szám
Címoldal | Sztárprofil | Interjúk | Videók | Vissza


Ez nem akciófilm, nem vicc, nem túlzás: megtörtént!
Óriási kockázat, hogy nem jut be az Olympiára: Big Ramy 19-re húz lapot?
Mostanában megint felröppentek a pletykák Jay Cutler visszatérésének kapcsán, aminek az oka az, hogy állítólag nem csak jó formában is van, hanem egyre vastagabb.
Termékajánló
%
3 kg 
 / 4.5
20%   14 990 Ft  
11 990 Ft
120 kap. 
 / 4.7
 
3 990 Ft
100 tab. 
 / 4.9
 
1 790 Ft
100 kap. 
 / 4.6
 
3 990 Ft
Képgaléria
Képgalériánkban jelenleg
104350 fénykép található.
Superbody 2018
Superbody 2018
V. INBA Naturál Testépítő Nemzeti Bajnokság
V. INBA Naturál Testépítő Nemzeti Bajnokság
Kereső |  NapiTop |  HetiTop |  HaviTop |  Ízelítő

Videó Ajánló
BB.Tv Episode #43.
BB.Tv Episode #43.
Ízületbarát csokis süti - Body.Builder Gasztro Rovat 43. rész
Ízületbarát csokis süti - Body.Builder Gasztro Rovat 43. rész
Kereső |  NapiTop |  HetiTop |  HaviTop |  Ízelítő


Partnereink





Megosztás

Médiaajánlat | Impresszum
Töltődik...
Türelem töltődik....