Logo
Timea Majorova  

Timea Majorova

Egy tigris szeme

Tele élettel, szeretettel is jókedvvel, ráadásként egy kis huncutsággal. Timea Majorova olyan hölgy, aki furcsán elbűvöli az embert. És itt nincs szó semmiféle szerepjátszásról. Nincs szüksége rá.

A nagy szakadék ellenére, ami Timea és az angol nyelv között egy éve még tátongott, nagyon jól tudott az emberrel kommunikálni, pusztán az arckifejezésével.

El kell mondanom, hogy az az elevenség; ami arcáról beszélgetés közben sugárzik, egyszerűen kiszakítja a szívedet a helyéből, és legszívesebben üvöltenél a gyönyörűségtől, és mindezt egy rövid pillanat alatt. Különösen igaz ez akkor, amikor az amerikai szólás-mondásokban igyekszik a jártásságát fejleszteni.

Azzal kell kezdenem, hogy elismerem, személyes barátja vagyok ennek az élénk vad tekintetű egzotikus hölgynek, így meglátásom és véleményem róla sok hónap személyes megfigyelés eredményeként alakult ki; nem pusztán életrajzárak elolvasása által. Első kézből ismerhettem meg azt a küzdelmet, amit azért kellett megvívnia, hogy ebbe az országba tudjon jönni, és az angolnyelv elsajátításáért folytatott kemény munkáját. Nem feledhetem eltökélt hozzáállását, amely nem engedte, hogy feladja a harcot: Nem számított, bármilyen hátráltató tényező állt is útjába, ő képes volt ügyesen túljutni rajta, nevetve és nagy türelemmel. Ismerem huncut kacagását, és sokat látott szemeinek csak rá jellemző villanását. Mind a ketten a Mérleg jegyében és a Tigris évében születtünk. Azoknak, akik nincsenek különösebben oda az asztrológiáért ez nem sokat mondhat, de számunkra csak megerősíti az első naptól fogva érezhető köztünk lévő kapcsolatot. Korlátozott angol szókincsével és még korlátozottabb dialektusával, ha felhívott telefonon, az első szavai ezek voltak: „Hello Tigris!". Oké, van egy generációnyi különbség köztünk a kínai állat-ciklusok alapján, de az az igazság, hogy már első találkozásunkkor azonnali kapcsolat alakult ki közöttünk, olyanfajta szövetség, ami egy életút alatt csak egyszer vagy kétszer, ha létrejön, és nem tudtuk, hogy ez melyikünk varázsának köszönhető. Azt viszont tudjuk, hogy kölcsönösen felnézünk egymás életben elért eredményeire, - oly módon, ahogy arra a legtöbb nő egymás között nem képes.

Azt hiszem ennek a csodálatos nőnek a legelképesztőbb tulajdonsága az (erős, impozáns és gyakran mágikus megjelenése mellett), hogy őszinte örömmel tölti el az, amit eddig elért. Olyan szintű megelégedettséggel bír már most, amilyet az ember gyakran csak élete alkonyán érez. 24 évesen Timea olyan nyugodt magabiztossággal szemléli az életet, amilyet a legtöbb ember egész életútja alatt egyszer sem tapasztal meg. Vigasztaló tudat, hogy ilyen szintű megelégedettség egyáltalán létezik. Nézzünk szembe a tényekkel. Los Angeles-ben élni néha bizony elég kegyetlen dolog. Az „Angyalok városa" nem igazán kegyes azok iránt, akiknek „nincs mit a tejbe aprítaniuk”, amely kategóriába szinte mindenki beletartozik figyelembe véve, hogy mekkora vagyon számít jelentősnek errefelé. Timea Majorova mégis vidáman éli életét olyan boldogsággal, amilyen általában csak a karácsonyi képeslapokról sugárzik felénk. De ez a valóság.

MMI: Timea, a legtöbben tudják, hogy idegen országból származol, de nem igazán biztosak abban, honnan is pontosan. Kérlek, mondd el nekünk, hol születtél, és milyen volt ott felnőni?
TM: A Csehszlovák Köztársaságban születtem, 1974 októberében, egy kis városban, Ceeoiecovca-ban. Csak körülbelül 12 ezer lakosa van. Boldog vagyok, hogy ott nőhettem fel. Nagyon szép gyermekkorom volt ebben a városban. Gyönyörű hely volt, de amire leginkább emlékszem, az a Hron folyó. Két bátyám és én sokat játszottunk a folyóban.

MMI: Igen? Valami miatt azt hittem, hogy egyke voltál.
TM: Van egy fiú ikertestvérem és egy idősebb fiútestvérem is. Ikertestvérem és én olyanok voltunk, mint két fiú - mindig együtt játszottunk. Még ugyanúgy is öltözködtünk.

MMI: Szeretted, hogy ikertestvéred van?
TM: Gyűlöltem! Mindenben lepipált. Ő fiú volt, én meg lány.

MMI: De egymást nem gyűlöltétek, ugye?
TM: Nem, nem. Nos, talán néha, de legtöbbször jóban voltunk. A barátaim az ő barátai is voltak egyben, és vice versa, így volt egy csomó fiúbarátom. Nagyon versenyző típusok voltunk, azt hiszem. Apám egyszer vett nekem egy kenut, hmm…vagy inkább kajakot, és sokat kajakoztam a folyón. Úsztam és halásztam is.

MMI: Húha! Ez nem hangzik egy tipikus leány-gyermekkornak, legalábbis a mi országunkat tekintve.
TM: (nevet) Igen, egy vad kiscsaj voltam. A városban mindenki úgy hívott, hogy a "Hron lánya". Állandóan úsztam.

MMI: Most is jó úszó vagy?
TM: Igen, persze.

MMI: Nehéz volt a Hron-han úszni? Sok volt benne az áramlat?
TM: Igen, veszélyes volt. A vízszint néha nagyon magas volt és háborgó. Indián stílusban viselt hosszú hajammal mindenki vad lánynak gondolt. Ráadásul nagy, csizmaszerű munkáscipőben jártam.

MMI: Csehszlovákiának ez a része most már Szlovákia, ugye?
TM: Igen, ma már a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság két különböző ország. 1989- történt meg a szétválás. Én félig magyar vagyok. Az apám magyar, az anyám pedig szlovák.

MMI: Milyen volt az iskola?
TM: Jó volt, de mivel magyar iskolába jártam, főleg magyarul beszéltem. A nyelvi különbségek problémákat okoztak, amikor 14 éves koromban Pozsonyba (Szlovákia fővárosa) költöztem.

MMI: Várjunk csak egy pillanatot. Tizennégy éves voltál, és egyedül odaköltöztél?
TM: Igen, egyedül. Kicsi szülővárosomban semmilyen lehetőségem nem volt bármit is csinálni, és rájöttem, soha nem is lesz. Mindig arról álmodtam, hogy valami nagy és érdekes dolgot fogok csinálni az életemben. Nem bírtam pusztán otthon ülni, és semmit se csinálni. Tudtam, hogy ki kell terjesztenem a szárnyaimat, és repülnöm kell. A legnagyobb megbecsüléssel gondolok anyámra, mivel ő volt az egyetlen, aki tudta, mire van szükségem. Azt mondta: „Oké, megértelek. Olyan lány vagy, akinek sok tennivalója van az életben, és meg akarod találni a helyed a világban. Tudom, hogy sikereket fogsz elérni, és én segíteni akarok neked.” Apám máshogy viszonyult a dologhoz. Azt mondta: „Nem, te nem mész sehova. Itt maradsz. Még a végén rosszlány leszel. Tudom, miért akarsz Pozsonyba költözni - azért, mert bárokba akarsz járni és táncolni minden éjszaka”.

MMI: Szóval volt némi súrlódás köztetek apáddal.
TM: Ó, igen. Nem szeretett gyermekkoromban. Inkább a bátyáimat.

MMI: Problémái voltak, vagy pusztán csak nem egy kellemes személyiség?
TM: Hát, mindig rendesebb volt a fiúkhoz.

MMI: Mit éreztél, amikor közölte, hogy nem mehetsz Pozsonyba, és hogy miért nem?
TM: Meg kell mondanom, hogy a felnevelésem nem volt könnyű dolog. Egyrészről igaz, hogy sok szabadságom volt, és egy kedves kis faluban nőttem fel, de másrészről mivel nagyon beszédes és a barátságos voltam az emberekhez, akik ezért nagyon szerettek, az apám fenyegetve érezte a pozícióját. Ez oda vezetett, hogy tiszteletlenül és nyersen bánt velem. Megtiltotta, hogy akár a hajam, akár az öltözködésem tekintetében kitűnjek a többiek közül. Állandóan kérdőre vont.

MMI: Ez elég nehéz lehetett neked.
TM: Igen, az volt. Egyszerűen őrület volt az egész. Anyám beszélt nekem arról, mi a jó és mi a rossz az életben, de az apám csak annyit mondogatott, hogy én rossz vagyok, és semmire se vagyok jó.

MMI: Rossz szemmel nézett arra, hogy olyan sokat játszol a folyóban?
TM: Az nem volt ellenére. Tetszett neki, hogy érdekel a természet.

MMI: Te egy nagy szlovák horgász és halász vagy. Mesélj erről valamit.
TM: Az apám mindig kiváltotta nekem a horgászengedélyt és elvitt magával horgászni. Minden évben elindultam ugyanazon a versenyen, és minden fiú utált, mivel egyetlen lány indulóként minden egyes alkalommal meg is nyertem. (nevet) Mindig kaptam új felszerelést.

MMI: Én is sokat halásztam és táboroztam gyerekkoromban. Mi volt a legnagyobb díj, amit nyertél?
TM: Pénzt nem nyertem, csak kisebb ajándékokat. Nem voltam túl népszerű a fiúk körében, mivel akárhány halat is fogtam, akárhogy is csináltam, egyetlen lány indulóként mindig én nyertem. A verseny szervezője imádta ezt.

MMI: Beszélj még nekünk a korlátok közé szorított életmódodról és az okokról, amik miatt 14 éves korodban elköltöztél otthonról, hogy Pozsonyban járhass iskolába.
TM: Oké. Az apám folyton azon aggódott, hogy el fogok menni. Megmondtam anyámnak, hogy el kell mennem, a saját életemet kell élnem. Lenni akartam valaki, és ehhez iskolába kellett járnom. Így egy egészségügyi szakközépiskolába iratkoztam be, hogy fizikoterápiát tanuljak.

MMI: Tizennégy éves korodban?
TM: Igen. Nálunk nyolc év az általános iskola és négy év a középiskola. A váltás nehéz volt, mivel magyar általános iskolában tanultam, és így a szlovák nyelvet nem beszéltem valami jól. Mindenki új volt, és Pozsony nagyváros.

MMI: Meg voltál szeppenve?
TM: Egy kicsit. Soha nem fogom elfelejteni az első tapasztalataimat távol kis városomtól, de így volt a legjobb számomra, mivel erőssé tett. Senki nem tudott nekem segíteni. Magamra voltam utalva. Sokat tanultam ebből.

MMI: Lemerném fogadni, hogy azért sok vidám dolog is történt veled eközben, igaz?
TM: Ó, igen. Jó buli volt az egész. Ötszáz lánnyal laktam együtt a kollégiumban. Tudod mennyire szeretnek a lányok trécselni, és mennyire kerülik a tanulást.

MMI: Már látlak is magam előtt ott, Timea! Fiúk is voltak?
TM: Igen, Azt hiszem kilenc fiú és kilenc lány volt az én fizikoterápiás osztályomban. Nagy iskola volt, fogászati, ápolói és fizikoterápiás szakokkal.

MMI: Az apád megpróbálta megakadályozni, hogy elmenj otthonról?
TM: Nem tetszett neki az ötlet, de engem nem lehetett eltántorítani. Nézd, ő zenész volt - zongorán és más hangszereken is játszott - és azt akarta, hogy én is az legyek. Azt akarta, hogy konzervatóriumba menjek, de ehhez nekem nem volt kedvem. Mindig megpróbált az ellenőrzése alatt tartani.

MMI: Igen, úgy tűnik. Ténylegesen is megakadályozott valamiben, hogy megtedd?
TM: Igen. Tizenhat éves koromban megnyertem egy szépségversenyt Pozsonyban, és néhány modell-leckét is kellett vennem. Modell-iskolába jártam, fotózásokra, és így tovább.

MMI: Pozsonyban?
TM: Igen, de voltam Cannes-ban is. Modell akartam lenni. Azt hiszem, minden lány erről álmodik. Amikor lehetőségem lett volna egy állásra, egy reklámszerződésre, amivel pénzt is kereshettem volna, az apám megint kifejezte egyet nem értését. Amikor megérkeztem a meghallgatásra, azt kellett konstatálnom, hogy az apám megelőzött.

MMI: Megpróbált közbelépni és megakadályozni a meghallgatásodat?
TM: Igen. És tudod hogyan? Ez a meghallgatás egy cégnek keresett „szóvivő" modellt. Az apám írt egy levelet, amiben leírta, hogy ő kicsoda, és én csak 16 éves vagyok, és semmit nem tehetek az ő beleegyezése nélkül. Fel voltam dúlva, összetörte a szívemet. A fegyelmezési módszerei túl kemények voltak. Nem olyan apa volt, aki leül az emberrel és elbeszélget vele. Egyszerűen csak az ellenőrzése alatt akart tartani. Később elmentem a meghallgatásra, nem tudott ebben megakadályozni.

MMI: Mikor kezdtél el foglalkozni az edzésekkel és a fitness-szel?
TM: Már tizenéves koromban jártam edzőterembe, főleg aerobikozni és biciklizni, és rendszeresen jártam futni is esténként.

MMI: Egyébként milyen sportokat űztél gyerekkorodban, mármint a halászaton és a kajakozáson kívül?
TM: Kézilabdáztam 5 vagy 6 évig, majd pedig táncoltam.

MMI: Ez Pozsonyban volt, vagy még előtte?
TM: Előtte.

MMI: Jó voltál a kézilabdában?
TM: Igen. Versenyekre is jártam a környező városokba.

MMI: Folytattad, amikor az egészségügyi szakközépiskolába kezdtél járni?
TM: Nem, már máson járt az eszem például a modellkedésen. Igaz, nemsokára a modellkedés iránt is elvesztettem az érdeklődésemet. Az igazság az, hogy olyan sok munkával járt, hogy kezdtem elhanyagolni az edzéseimet. De legalább tudtam fizetni a számláimat.

MMI: Mesélj valami vicces történetet az iskolával vagy a modellkedéssel vagy bármivel kapcsolatban, a Pozsonyban töltött időkből.
TM: A kollégiumunkban négy lány jutott egy szobára, és emeletes ágyon aludtunk. Úgy aludtam, hogy reggelre már lelógott a fejem az ágyról. Így minden egyes ébredéskor jól be is vertem. Ez elég durva ébresztő volt, és így minden reggel mérgesen keltem fel.

MMI: Ez jó!
TM: Tanulni elég nehéz volt, mivel a szobák kicsik voltak, és tudod, hogy a lányok mennyire szeretnek beszélni. Valaki mindig ordítozott, hogy nem találja a cipőjét, vagy kesergett, mert megcsalta a barátja, vagy viccelődött és viháncolt. Éjszakánként a fürdőszobába mentem tanulni, de az olyan kicsi volt, hogy fel kellett támasztanom a lábamat a falra, hogy elférjek. (nevet) A szag szintén elég nehézzé tette a tanulást. (nevet)

MMI: (nevetve) Te jó ég! Kicsi és büdös, micsoda kombináció. Mennyi időt töltöttél ott tanulással?
TM: Nos, mivel mindenki tanulni akart, gyakran sor alakult ki. Sokszor várnom kellett. Ha elég gyors voltam, elsőként tudtam érkezni, de néha megelőztek.

MMI: Mi a legkedvesebb emléked a gyerekkorodból?
TM: Nyaranként, amikor két hónap iskolaszünetünk volt, a bátyáimmal lementünk egy farmra, a szülővárosunktól úgy 200 kilométerre. Minden nyarat ott töltöttem az unokatestvéreimmel és a bátyáimmal. Egy nagyon kis faluban, igazán gyönyörű helyen. Voltak ott malacok, birkák, nyulak és sok másféle állat is. Olyan volt, mint a mennyország. Lovagoltunk, úsztunk, futkároztunk a búza- és kukoricatáblákban bújócskát játszva. Néha pedig az erdőben játszottunk.

MMI: Jancsi és Juliskát?
TM: (nevet) Jancsi és Juliska! (hangosan nevet), Istenem, Lori. Soha nem fogom elfelejteni, amikor az unokatestvéreim nagymamája ott volt velünk. Mindig tudta, mit csinálnak éppen a gyerekek, de éjszakánként, amikor mindenki aludt, kislisszoltunk az ablakon. Nagyon magasan volt, de mi mégis leugrottunk. A forró nyári éjszakák voltak a legjobbak, a ragyogó holddal és a fénylő csillagokkal.

MMI: Említetted, hogy a szüleid már nem élnek együtt. Elváltak?
TM: Igen. Az anyám mindig is a gyermekeiért élt. Főzött, takarított, mindent megcsinált. Bármire volt is szükségünk, ő mindig ott volt nekünk. Annyira fegyelmezett volt. És bár a válás volt a lehető legjobb megoldás a számára, még így is nagyon nehezen viselte. Mindig arra törekedtem, hogy boldoggá tegyem. Ő volt az egyetlen, aki fiatalabb koromban hitt bennem, és támogatta a fitness-karrierről szőtt álmaimat.

MMI: Tudta egyáltalán valaki a környezetedben, hogy mi is a fitness?
TM: Nem, nem m igazán. Mindenki azt mondta: „Te ezt nem tudod csinálni" vagy „Olyan naiv vagy”.
Miután befejeztem az iskolát, titkárnői állást kaptam. Ezzel nem kerestem sok pénzt, de párhuzamosan modellkedtem és televíziós munkákat is kaptam. Egy évig gyermekműsornak voltam „háziasszonya". Az volt a neve, hogy „Tak I Tak”, ami olyasmit jelent, hogy fekete és fehér, vagy jó és rossz. Az volt a feladatom, hogy megtanítsam a gyerekeket a dolgok közti különbségekre. Mindig beépítettem a testmozgást a programba, utána pedig megbeszéltünk egy témát.

MMI: És most, mivel látom, hogy gondolataid leginkább az edzés körül forognak, térjünk rá arra, hogy is csöppentél bele a fitnessbe.
TM: Az érdeklődésem a fitness versenyek iránt onnan ered, hogy volt egy barátom, aki állandóan az edzőteremben lógott, én pedig aerobikozni jártam oda. Azután elkezdtem könnyű súlyokkal edzeni. Tudtam, hogy közeleg a Szlovák Bajnokság időpontja, ekkor 18 éves voltam, így elkezdtem edzeni.

MMI: Segített valaki neked a diéta és az edzésprogram kialakításában?
TM: Akkor már elég szálkás voltam, de rendszeresen olvastam olyan magazinokat, mint a „Muscle & Fitness”, de olvastam a helyi szlovák fitness folyóiatokat is. Azt hiszem 16 vagy 17 éves koromban kezdtem el vásárolni őket. Mindig tetszett ez az életstílus. Akkoriban még mindig modellkedtem és fotózásokra jártam, bár nem tetszett, hogy sokan isznak és dohányoznak a fitness világában. Vicces, nem? Ez a fajta viselkedés néha elvette a kedvemet az edzésektől. Mindazonáltal sikerült beneveznem első kis versenyemre, majd pedig elindultam az 1995-ös Szlovák Bajnokságon.

MMI: Abban az időben még mindig modellkedtél?
TM: Igen. Valójában, két héttel a Szlovák Bajnokság előtt fotózásom volt Cannes-ban, Franciaországban, egy jacht és vitorlás cég számára. Volt még más ajánlatom is, de már nem tetszett a modellkedés. Az egész egy nagy hülyeség. Sok hülye ember van a szakmában, akik játsszák a nagymenőt. Ez soha nem tetszett. Mindig megjátszani a mosolygást, és állandóan jól kinézni, számomra nagyon üres dolog volt. Úgy volt, hogy megyek Ibizára két hétre, de én inkább a fitness-t választottam és felhagytam a modellkedéssel.

MMI: Milyen eredményeket értél el?
TM: 1994-ben második lettem, 1995-hen pedig megnyertem a Szlovák Bajnokságot.

MMI: Hoppá! Ez lenyűgöző.
TM: Még két évet versenyeztem, mielőtt 1997-ben profi lettem.

MMI: Az Európa Bajnokságon!
TM: Igen. 1997-ben megnyertem az Európa Bajnokságot és a Világbajnokságot is. Az 1997-os Szlovák Bajnokságon azonban második lettem. Világ- és Európabajnok tudtam lenni, szlovák bajnok viszont nem. Ez azonban a részrehajló bíráskodás miatt történt. A lány, aki megvert a Szlovák Bajnokságon, harmadik lett a Világbajnokságon. Senki nem értette az egészet.

MMI: Hírességé váltál hazádban, amikor profi lettél? Tudom, hogy lett egy TV-műsorod.
TM: Igen, egy kicsit. Elkezdtem TV-showkat csinálni és cikkeket írni női magazinokba arról, hogyan kell táplálkozni és edzeni. Sok bemutatót is tartottam kisvárosi diszkókban és TV-műsorokban.

MMI: Tudom, hogy az után jöttél az Egyesült Államokba, hogy profi lettél, de pontosan mikor és hogyan történt ez?
TM: Már azon a napon, amikor találkoztam a barátommal, Josef Drsman-nal, azt mondta nekem: „Második lettél, pedig elsőnek kellett volna lenned. Nagyszerűen nézel ki, jó a szimmetriád. Miért nem téged küldenek nemzetközi versenyekre, a többi lány helyett?" Megbeszéltük, hogy a városi érdekek hogyan játszanak szerepet, bármikor, ha helyi bírók előtt versenyzek. Akkoriban ő valamilyen kapcsolatban állt a fitness szövetséggel (ma már nem), és azt mondta, hogy segíteni akar nekem. Körülbelül nyolc órát beszélgettünk. Így találtunk egymásra. Sok dologban nagyon jól megértettük egymást.

MMI: Tudott neked segíteni?
TM: Igen, de nehéz volt vízumot szerezni, amire szükségem volt, hogy elhagyhassam az országot. Az Európa és a Világbajnokságra akartam kijönni. Josef azt mondta, hogy mivel a helyi versenyeket annyira átszövi a politika, ki kell mozdulnom Pozsonyból, hogy jó helyezéseket érjek el. Azt mondta, hogy nagy tehetségem van.

MMI: Hmm... érdekelne, hogy mire ment ki ez az egész. Csak vicceltem!
TM: (hangosan nevet) .. Ó Istenem! Ez jó!

MMI: Mikor jöttél először az Egyesült Államokba?
TM: 1997-ben Valentin napján.

MMI: Milyen romantikus. És itt is maradtál?
TM: Igen. A világbajnokság megnyerése kvalifikált engem az Olympiára. Annyira izgatott voltam. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer az Egyesült Államokba jövök.

MMI: Miért?
TM: Mert sokat olvastam róla. A fitness sztárok és magazinokban szereplő emberek, mint Arnold vagy Cory. Mind ünnepelt hírességek Amerikában. Mindenki Los Angeles-ben él, és mindenkinek jól megy. Egy álom vált valóra.

MMI: Oké, profi lettél és Dél-Karolinába költöztél. Számítottál arra, hogy az Olympia ilyen magas szintű verseny lesz?
TM: Sürgősen tornaleckéket kellett vennem. Emellett el kezdtem együtt dolgozni Lisa Hockley koreográfussal, aki a legjobb Los Angeles-ben a fitness területén. Segített összeállítani egy versenyképes kűrt. Szóval nem, nem vártam olyan magas színvonalat, mint amit végül is tapasztaltam. Ráébredtem, hogy sokat kell még dolgoznom. Az amerikai lányok mind a kűrök, mind a felkészültség tekintetében a legjobbak a világon. Nagy kijózanodásként éltem meg az egészet.

MMI: Sokat fejlődtél mind tornaelemek és általában a kűröd, mind az angoltudásod tekintetében. A hangod élénk tónusából arra tudok következtetni, hogy büszke vagy arra, hogy ilyen jól beszélsz angolul. Mennyire volt kellemetlen egy évvel ezelőtt, hogy alig értettél valamit is abból, amit mondtak neked?
TM: Nagyon izoláltnak éreztem magam – mintha tényleg egyedül lettem volna. Josef sokat segített, de tőle függetlenül is sokat olvastam és tévéztem. Két évig tanultam angolt az iskolában, de az anyanyelvi környezet egészen más. Teljesen más dolog könyvből tanulni egy nyelvet, mint használat közben. Boldog vagyok, hogy mind torna- mind angoltudásomban sikerült fejlődnöm. Ma éppen a szaltót gyakoroltam. EI sem hiszed, milyen nehéz megcsinálni, különösen olyannak, aki soha nem tornázott. Hibátlanul megcsinálnj szinte lehetetlen. Minden téren büszke vagyok a fejlődésemre.

MMI: Sok barátot szereztél itt Kaliforniában?
TM: Most kezdek egyre több embert megismerni. Te nagyon jó barátom vagy, gondolom, tudod. Mindig képes voltál megérteni, mit is akarok mondani, annak ellenére, hogy a nyelvet nem beszéltem valami jól. Föl tudtuk egymással venni a kapcsolatot. Ez azonban másokkal nem ment ilyen könnyen. Most már könnyebb, hogy jobban beszélem a nyelvet.

MMI: Mi volt az első benyomásod Kaliforniáról, mikor ide költöztél?
TM: Emlékszem, amikor az első itt töltött éjszaka után felébredtem, azt gondoltam: „Itt vagyok Kaliforniában - el sem tudom hinni!" Otthon hideg teleink vannak, jéggel és hóval, itt minden annyira más.

MMI: Sokat hallottál odahaza Dél-Kaliforniáról?
TM: Amikor még kicsi voltam, gyakran kérdezgettem a mamámat, hogy „Miért nem láthatom az óceánt?" Így, amikor idejöttem, azt gondoltam: „Végre - itt az óceán, sétálhatok a partján, érezhetem a békességét. Ez fantasztikus." Imádom a pálmafákat is. Olyan gyönyörűek. Olyan, mintha a mennyországban lennék.

MMI: Olvastál valamit vagy láttál fotókat Kaliforniáról?
TM: Olvastam valamit azokról a helyekről, ahova a legjobb elmenni. Kaliforniának van a legjobb időjárása és megélhetés szempontjából a legdrágább hely. Imádok utazni, így ahányszor csak hallok valami érdekes helyről a tévében, szerzek egy könyvet róla és elolvasom. Sokat megtudtam így az Egyesült Államokról.

MMI: Amikor első amerikai fellépésedre, az Olympiára New York-ba mentél, féltél?
TM: Megmondom őszintén, mindig emlékezni fogok az első profi versenyemre. Már attól boldog voltam, hogy ott lehetek a mezőnyben. A bemelegítő-helyiségben azokkal a lányokkal voltam együtt, akiket addig csak a magazinokban láttam. Ők voltak az én bálványaim. A magazinok képei mindig motivációt jelentettek az edzőterembe járásra. Néha, amikor szomorú vagy letört voltam, csak rá kellett néznem a versenyfotókra, és feltöltődtem energiával. Aztán ott a színpad mögött azt mondtam magamnak: „Sikerült elérnem, hogy ezekkel a lányokkal versenyezhetek!" Nem igazán foglalkoztatott, hogy hányadik leszek. Nekem elég volt az, hogy egy öltözőben lehetek velük.

MMI: Hányadik lettél?
TM: Tizenegyedik - ami, akár hiszed, akár nem, elég jó helyezés az első profi versenyemen, főleg, hogy addig még soha nem versenyeztem ilyen kaliberű versenyzők ellen.

MMI: Csalódott voltál?
TM: Nem. Boldog voltam. De ami igazán feldobott, az az volt, hogy a verseny előtt öt lányt kiválasztottak fotózásra, és én köztük voltam. Egy, társaságban voltam Saryn Muldrow-val, Carol Semple-lel és Susie Curry-vel. Gyenge angoltudásom ellenére fotózásra hívtak a következő napra. Nagyon izgatott voltam. Abban a pillanatban úgy éreztem, profi pályafutásom most kezdődik el.

MMI: Jelenleg melyik bálványod ellen versenyzel?
TM: Saryn Muldrow, Monica Brant…hmm… ki még? Carol Semple…

MMI: Van valami vicces vagy különös történeted a versenyzéssel kapcsolatban?
TM: Sokszor történnek velem kínos dolgok. Például, a Ms. International versenyről elkéstem, és mindenkit megvárakoztattam. Megfeledkeztem ugyanis a cipőimről, így vissza kellett mennem értük. A busz lassú volt, így késtem tíz percet. Nagyon stresszes helyzet volt, be kellett állítanom a hajamat, megcsinálnom a sminkemet, bemelegíteni, beolajozni magamat… mindezt úgy, hogy késésben voltam, A rajtszámomat sem találtam. Egy csomó baj. De életem legjobb formájában voltam. Le kellett rövidítenem a kűrömet, mivel két és fél percre készültem, de csak két percet engedélyeztek.

MMI: Most ez így nagy zűrzavarnak hangzik, de az idei Ms. International-en nem úgy tűnt. Az igazság az, hogy a színpadon egy kicsit sem látszottól zavarodottnak.
TM: Pedig életem legörültebb napja volt.

MMI: Mit gondolsz a fitness sport jelenlegi helyzetéről? Szerinted jó irányba haladnak a dolgok?
TM: Igen, azt hiszem. A bírók régebben lepontozták azt, aki igazán izmos volt, és csak a fantasztikus tornászoknak volt esélyük. Most már több tekintetben is megmérettetünk, és minden versenyző legalább egy területen erős. A bírók a minőségek elegyét nézik. Azt gondolom, hogy a fitness minden elemének az értékelése igazságosabb, mint pusztán a jó szabad program díjazása. A rugalmasság, a mozgékonyság, az erő és a gyorsaság mind fontos. Csak így igazságos.

MMI: Amikor visszamész hazádba, hírességként kezelnek?
TM: Igen, túlságosan is. Sehova se tudok úgy elmenni, hogy fel ne ismerjenek. Az emberek azt hiszik, hogy úgy élek, mint egy királynő, mivel Amerikában lakom, de én ugyanolyan normális ember vagyok, mint mások. Úgy tekintenek rám, mintha valamilyen másik világból érkeztem volna. Másrészről viszont élvezem az interjúkat és az autogram-osztásokat, amikor otthon vagyok. Ötszáz autogramot adtam egy óra alatt – sok fiatal lánynak, nőnek és férfinak. Olyasmiket mondtak, mint „Láttunk a magazinokban!” és „Mindig neked szurkolunk!” ez nagyon kedves. Elismertségem boldoggá tesz, mivel édesanyámat is boldoggá teszi. Ne feledd, hogy már mondtam, hogy az anyám volt az egyetlen, aki hitt bennem.

MMI: Voltál már túlsúlyos?
TM: Ne, nem, nem. Mindig aktív életet éltem. Nem bírom a semmittevést.

MMI: Mik a céljaid a következő öt évre?
TM: A versenyzést nagyon élvezem, de az utóbbi években nem igazán tudtam, hogy kell profi módon felkészülni. Soha nem fogom elfelejteni az első Olympiámat, amikor annyira felpumpáltam magamat, hogy már majdnem úgy néztem ki, mint egy testépítő. Akkor még nem igazán tudta, mit is kell csinálni. Túl új volt nekem minden. Most már tudom, hogy nem kell úgy felpumpálni az izmokat a verseny előtt, jobb a kicsit lazább izomzat. A tornatudásom is sokat javult. Azt mondom magamnak: „Ha ezekkel a profikkal akarok versenyezni, javítanom kell a torna- és erőelemeimet.” Felnőttként megtanulni ilyesmiket talán első pillantásra rémisztőnek tűnhet, de most már eljutottam oda, hogy van elég önbizalmam, hogy meg tudom csinálni.

MMI: Meg akarod nyerni az Olympiát?
TM: (nevet) Mindenki meg akarja nyerni az Olympiát. De én azzal is boldog vagyok, hogy egyre jobb helyezéseket érek el, és ha soha nem nyerem meg az Olympiát, akkor sem leszek boldogtalan vagy csalódott. A legtöbb lány nyerni akar a színpadon, és ez jó, mivel a kihívás az, ami engem feldob és versenyzésre sarkall. Ez az, ami motivál.

MMI: Angol tudásod fejlődése mennyire volt segítségedre a másokkal való kommunikációban?
TM: Nehéz volt. Az európaiaknak meggyűlik a bajuk az angollal. Elsőre nagyon nehéznek tűnt, de végül is csak másfél évembe került, hogy megtanuljam a nyelvet, és most már elég biztos vagyok az angol tudásomban. Európai utazásaim is sokat segítenek. Sokkal több alkalmam van angolul beszélni, mint szlovákul. Ráadásul, most már gyakrabban tudunk telefonon beszélni egymással. Olyan boldog vagyok, hogy ki tudom fejezni, mit érzek, és mit gondolok. Kedves barátaim és kedves ügyfeleim vannak, akikkel sokat beszélgethetek.

MMI: Az olvasók tudják, hogy nemcsak szakmai, hanem személyes barátság is fűz egymáshoz bennünket, és tudod, hogy mennyire szeretek neked szellemes amerikai mondásokat tanítani, ugye?
TM: (nevet) Igen.

MMI: Szóval, melyik a kedvenced?
TM: (nevet) Tudod melyik? "Ez Amerika, bébi- itt bármi lehet belőled, csak akarnod kell!"

MMI: Ha-ha-ha! (Megjegyzés: Körülbelül egy évvel ezelőtt Timea és én telefonon beszélgettünk, Josefet használva tolmácsként. Mondtam egy mondatot, ő megismételte azt Josefnek, aki lefordította neki. Amikor azt mondtam neki, hogy "Ez Amerika, bébi – itt bármi lehet belőled, csak akarnod kell!", azt ő a maga módján adta tovább. Mindig viccesnek tartottam; amikor a külföldiek egy szuszra mondják ki az „America" és „baby" szavakat. Oké, mi az, ami leginkább tetszik Los Angeles-ben, és mi a kedvenc ételed itt?
TM: Hát ... amit leginkább szeretek itt, az az óceán. Imádok futni a parton. Egyszerűen szeretem ezt az életstílust. Így máshol nem élhet az ember. Egységesen étkezhetek és élvezhetem a napsütést. Az emberek a szülőhazámban az időjárás miatt depressziósak és szomorúak. Sajnos ez ellen nem tehetnek semmit, miközben én itt ülök, nézem az óceánt, és igazán ki tudom pihenni magamat.

MMI: És mi a kedvenc ételed?
TM: Szeretek magamra főzni, így leginkább otthon étkezem. De nagyon sok étterem van itt, nagyon nagy a választék. Hazámban ,talán ha egy kínai étterem van. Itt mindent megkaphatsz, amit csak akarsz.

MMI: Ez Amerika, bébi - itt mindent megkaphatsz, amit csak akarsz!
TM: (nevet) ...Igen. Ez így is van!

MMI: Ha holnap egy csettintéssel bármit kívánhatnál, mi lenne az?
TM: Őszintén szólva, azzal, hogy itt vagyok, az álmaim már valóra váltak. Nem igazán akarok többet az élettől. Mindig arról álmodoztam, hogy, profi fitness versenyző leszek. Mindig egészséges életmódot akartam élni, jó formában, egyfajta példaképként a nők számára, egészséges, erős, sportos nőként-ez az, amit mindig is akartam. Arra buzdítom az embereket, hogy, eddzenek, és boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit éppen csinálok.

MMI: Örülök, hogy boldog vagy Timea. Egy olyan városban élsz, ahol a legtöbb ember számára ez nem adatik meg. Örülök, hogy megláttad a számodra fontos dolgokat az életben.
TM: Igen, és már mindet meg is szereztem!

Írta: Lori Grannis
Magyar MuscleMag
Címoldal | Sztárprofil | Interjúk | Videók | Vissza


Flex Lewis mégsem vonul vissza, helyette 2020-ban visszatér open testépítőként.
Roelly Winklaar a zsűrizés alatt eltörte a lábát, mégis simán nyerte a Prága Pro-t.
Mamdouh "Big Ramy" Elssbiay nagyot csalódott a Mr. Olympia-n, és úgy döntött, változtat a háttérstábján.
Termékajánló
%
3 kg 
 / 4.5
27%   14 990 Ft  
10 990 Ft
%
2,35 kg 
 / 4.8
20%   14 790 Ft  
11 790 Ft
%
85 gr. 
 / 4.7
8%   490 Ft  
450 Ft
80 tab. 
 / 5.0
 
2 695 Ft
Képgaléria
Képgalériánkban jelenleg
102231 fénykép található.
Nestle Kupa 2003
Fitness Ritmus
Nestle Kupa 2003 Fitness Ritmus
Nestlé Fitness Kupa 2001
Női Fitness Forma - 160cm felett
Nestlé Fitness Kupa 2001 Női Fitness Forma - 160cm felett
Kereső |  NapiTop |  HetiTop |  HaviTop |  Ízelítő

Videó Ajánló
NABBA Universe 2005
NABBA Universe 2005
BB.Tv Episode #79.
BB.Tv Episode #79.
Kereső |  NapiTop |  HetiTop |  HaviTop |  Ízelítő


Partnereink





Megosztás

Médiaajánlat | Impresszum
Töltődik...
Türelem töltődik....